Vágólapra másolva!

Koncz Gábor nagy idők tanúja volt és számos nagy pillanatot köszönhet neki a modernkori színház és filmtörténet. Az élő legenda mégsem tekint önmagára többként, vagy jobbként másoknál. A nép egyszerű fiaként született és ebben a szellemben is élte az életét 88 tartalmas éven át. A színészóriás ma már nem pattan lóhátra és nem szökken fel a vadászlesek magasába, de hangjában ma is ott bujkál az a csibészes lendület és férfierő, ami azzá tette őt, aki. Egy ikonná, akinek neve csupa nagybetűvel vésődött be a honi színjátszás legendáriumába. Koncz Gábort igyekeztünk az elsők között köszönteni születésnapja alkalmából, de…

Koncz Gábor: „Mindent beteljesítettem, amit elterveztem...”

Origo: Kívánhatnám, de inkább kérdezem: Ez egy boldog születésnap?

Koncz Gábor: Boldog bizony, már csak azért is, mert annyi minden szépet megéltem, hogy most bőven van mire visszaemlékeznem. Úgy érzem, hogy mindent beteljesítettem, amit elterveztem, sőt, talán valamicskével még többet is. A rám rótt kötelességeimet a tőlem telhető és elvárható minőségben teljesítettem. Kora reggel van, így gondolhatnád, hogy te költöttél fel és az első vagy, aki köszöntött, de ez nem így van.”

Minden évben a vadászbarátaim telefonhívásai érkeznek elsőként és tulajdonképpen ez idén sem lett volna másképpen, ha a feleségem meg nem fogadja, hogy ebben az évben mindenkit megelőz.

„Hajnalhasadtakor az ágy mellett állt, kezében a gőzölgő kávéval. Nem tudta, hogy ha csak néhány perccel is, de megelőzték őt a vadkacsák, akik leszálltak a tavamra és a hápogásukkal ébresztettek. Összességében nagyon jó érzés, hogy ennyien gondoltak rám már kora reggel.”

Origo: Ha ezen a születésnapi hajnalon belépne az ajtón az ifjú Koncz Gábor, mit tanácsolna neki?

K.G.: Mindenek előtt arra kérném, hogy cseréljen velem, ha csak egyetlen napra is! Csakhogy újra átéljem az érzést, hogy előttem az élet… És persze számonkérném, hogy miért nem jött korábban. Majd végezetül elmesélném neki az életem történetét és azt tanácsolnám, hogy mindent tegyen pontosan ugyanígy. Búcsúzásképpen pedig elküldeném vadászni azokkal a barátaimmal, akik ma is invitáltak. Én már nem tudok felmenni a magaslesre, de ők hajthatatlanok, így talán hamarosan elkísérem őket. Velem tart majd a feleségem is, mert az ő füle olyan éles, hogy messziről meghallja a gallytörést és a vadak csörtetését. (nevet)

Origo: Emlékszik olyan film vagy színházi szerepre, ami első nekifutásra „csak” átlagosnak tűnt, de végül meghatározóvá vált az élete alakulására?

K.G.: Mindig a kalandfilmeket szerettem igazán, mert azok vonzották a legnagyobb közönséget. Ha belegondolok, Fábri Zoltán paraszthősei – mint például Fábián Bálint – meghatározták az egész életemet. Ha ezen hősök bőrébe bújtam, tulajdonképpen nem kellett semmit sem mímelnem. Elég volt visszagondolni az őseimre és a gyökereimre. Felidéztem magamban nagyapám emlékét, vagy a pillanatot, amikor tizenkét éves koromban a községháza lépcsőjén elszavaltam a Nemzeti dalt.”

Most, hogy beszélünk erről, szinte érzem az újházi tyúkhúsleves illatát és látom, ahogy a nagyanyám tállal a kezében áll az ajtóban és várja, hogy delet üssön a templomharang.

„Mert az ebédnek, vagy ha úgy tetszik, a paraszti gasztronómiának pontos koreográfiája volt. Nagyapám volt a gazda, aki az asztalfőn ült. Nagyanyám neki szedett elsőként, majd a sorban következtek a család férfitagjai. Hiszen, mindenkiről tudta, hogy mit szeret…”

„A becsület ma már nem divat, még akadnak, akiknek fontos”

Origo: Ha egyetlen ajándékot kérhetne ezen a napon, mi lenne az?

K.G.: Azt a fehér csődörcsikót szeretném újra meglovagolni, aki ha a hátán ültem, óvatosan, rám vigyázva ágaskodott fel az égbe. Nem dobott le soha…

Origo: Ha a távoli jövőben egy fiatal színész önre gondol, mi jusson eszébe elsőként?

K.G.: Úgy emlékezzen, emlékezzenek rám, ahogyan én emlékeztem a nagyokra, akiktől tanultam, tanulhattam. Egész életemben úgy tettem, ahogy helyesnek tartottam. És bár a becsület ma már nem divat, még akadnak, akiknek fontos. Én is közéjük tartozom. Tudom, hogy egy idő múlva, amikor én már nem leszek, kamatostul beérik ez a hozzáállás.”

Origo: Ha alkalma nyílna néhány szót váltani valakivel, aki már nincs az élők sorában, kit választana és miről esne szó önök között?

K.G.: A szüleim jutnak eszembe elsőként. Szívesen megosztanám velük az örömömet és a bánatomat is. Bár tulajdonképpen időről időre ezt meg is teszem. Elvittem a sírjukhoz a nagy, vagyis a második Kossuth-díjamat. Hiszem, hogy hallják, amikor elmondom nekik, hogy hol tartok az életben. Minden látogatásomkor eszükbe juttatom, hogy honnan és hová jutottam a segítségükkel és támogatásukkal. Mezőkeresztesről a Parlament kupolaterméig vezett az utam. 1997-ben, az első Kossuth-díjam átadására nem mertek bejönni velem. Úgy kellett betuszkolni őket.”

Mert a vidéki ember ilyen. Azt mondták, ők nem valók az ország házába. Pedig hatalmas részük volt abban a díjban, hiszen nekik köszönhetem az életemet, ahogyan azt is, amilyen emberré váltam.

„Ha megengeded, egy éppen 88 évvel ezelőtti kis történettel zárnám ezt a beszélgetést. Édesapám egész álló nap a mezőkeresztesi ház udvarán bolyongott. Édesanyám vajúdott… Apám akkor állt csak meg, amikor meghallotta, hogy felsírtam. Megnyugodott és megitta azt a kupicát az egészségemre…”

A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!

Ne maradjon le az ORIGO cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre!