Vágólapra másolva!

A legtöbben titkon irigykedve figyeljük azt, akit elsőként hívnak meg az eseményekre, akit mindenki szeret, és aki folyton jókedvű, mosolygós. A bulikirálynő szerepe kívülről magabiztosnak, felszabadultnak és gondtalannak tűnik. Azonban könnyen előfordulhat, hogy a folyamatos vidámság mögött egyre több belső feszültség halmozódik fel. Érdemes megértenünk, milyen pszichológiai folyamatok vezethetnek oda, hogy a társaság lelke végül saját szerepének foglyává válik.

Dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológus szerint fontos különbséget tenni azok között, akik személyiségükből fakadóan vannak mindig a középpontban, és azok között, akik részéről ez csupán egy felvett szerep. Előbbiek ugyanis a hangulatukhoz igazítva vannak jelen egy társaságban, ha úgy érzik, akár csendben hallgatnak, míg utóbbiak erre képtelenek.

– A bulikirálynők vagy királyok saját magukat és környezetüket is becsapják. Ezzel a hozzáállással ugyanis a belső feszültségüket oldják, nem pedig a jókedvüket közvetítik – emeli ki a Fanny magazinnak a szakember, aki azt is elárulta, az esetek többségében ez a működés a gyermekkorra vezethető vissza. Ha fiatalként csak akkor kaptunk nagyobb figyelmet, amikor viccesen viselkedtünk, produkáltuk magunkat, könnyen értelmezhettük úgy, hogy ezek a tulajdonságok jelentik az elfogadás kulcsát.

Az ilyen környezetben nevelkedett emberek esetében a jókedv, a humor és a társasági aktivitás nem személyiségjegy, hanem egyfajta biztonsági stratégia lesz. Ha kizárólag akkor érezzük magunkat szerethetőnek, amikor szórakoztatunk másokat, az önértékelésünk egyre inkább a külső visszajelzésektől válik függővé. Az önzetlen szeretet helyett a feltételhez kötött kapcsolatokra támaszkodunk. Emiatt lehet az, hogy egy elmaradt meghívás, egy csendesebb este vagy néhány visszafogott reakció is aránytalanul rosszul érinthet bennünket.

– Ilyenkor nem egyszerű viselkedésről, hanem megfelelési kényszerről beszélünk, amit a társas megerősítés vált ki. Ebben a szerepben pedig nagyon nyomasztó tud lenni az a félelem, hogy ha nem vagyunk elég viccesek vagy energikusak, kevésbé leszünk fontosak mások számára – mondja a szakértőnk.

Vannak nehéz napjaink, veszteségeink, csalódásaink, bulikirálynőként azonban még ezekben a helyzetekben is felvesszük a megszokott szerepet. Persze előfordulhat, hogy lekerül a maszk, de erre azonnal negatívan reagál a környezetünk. „Mi a bajod? Te nem ilyen vagy!” Ehhez hasonló reakciókra számíthatunk a barátinktól, amitől szinte azonnal visszakerül az álarc. Dr. Makai Gábor ezt az elutasítástól való félelemmel magyarázza, amely a nem önazonos viselkedés eredménye. 

Jó példa erre, amikor egy kimerítő hét után legszívesebben otthon maradnánk, mégis találkozunk a barátainkkal, mert félünk, hogy csalódást okozunk nekik, elfordulnak tőlünk. Rövid távon megkapjuk az elismerést, hosszú távon azonban tovább növeljük a belső feszültségünket. 

Az állandó maszkviselés komoly energiát emészt fel. Ráadásul egy idő után már mi magunk sem tudjuk, hol végződik a szerep, és hol kezdődik a valódi személyiségünk.

Bulikirálynőként, ha tartósan mások elvárásai szerint működünk, annak előbb-utóbb ára lesz. A folyamatos alkalmazkodás érzelmileg kimerítő, ezért megnőhet a szorongás, az akut fáradtság és akár a kiégés kialakulásának kockázata is. Bár rengeteg ember vesz körül minket, mégis magányosak vagyunk. A kapcsolatok ugyanis könnyen felszínessé válhatnak, ha barátaink csak a mindig vidám oldalunkat ismerik. Nehéz valódi intimitást kialakítani, ha a sebezhetőségünket soha nem merjük megmutatni. Amennyiben kizárólag mások reakcióiból merítjük az önbizalmunkat, lassan kialakul egy ördögi kör: folyamatosan próbálunk megfelelni, miközben egyre rosszabbul érezzük magunkat.

A terapeuta úgy látja, abban a pillanatban, hogy felismerjük, mélyen legbelül mi nem is ilyenek vagyunk, és megérik bennük a változás magja, szinte minden esetben megjelenik a kiközösítés, elhagyatás vagy elutasítás félelme.

– Elengedhetetlen megkérdőjelezni azt a mélyen rögzült szerepet, hogy „csak akkor vagyok szerethető, ha folyamatosan produkálom magam”. Ezt pedig le is kell tesztelni. Valóban bekövetkezik az, amitől félek, ha önazonosan viselkedem? Ezt a tapasztalatot meg kell szerezni. Csak így lehet megtörni a régi sémát – javasolja a terapeuta.

Ennek része, hogy az ember megpróbál úgy viselkedni, ahogyan éppen valóban érzi magát, nem pedig úgy, ahogyan szerinte elvárják tőle. Ez egy fokozatos folyamat: idő kell ahhoz, hogy a környezete is elfogadja, hogy ő ugyanolyan sérülékeny ember, mint bárki más. Ebben a folyamatban a pszichoterápia is sokat segíthet. Emellett fontos olyan egészséges eszközöket találni, amelyek segítenek csökkenteni a belső feszültséget, és nem a szerepek fenntartására épülnek.

A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!

Ne maradjon le az ORIGO cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre!