Vágólapra másolva!

Vannak olyan szituációk, amikor egy gyerek eltűnése sem képes közelebb hozni egymáshoz a saját sértettségükbe zárt szülőket. A Szeretet nélkül (Neljubov) egy 2017-es orosz filmdráma Andrej Zvjagincev rendezésében, amely egy széthulló család történetén keresztül mutatja meg az emberi közönyt és érzelmi sivárságot.

Andrej Zvjagincev filmjének magyar címe Szeretet nélkül, bár talán pontosabb lenne úgy: Gyűlölettel telve. A szeretet hiánya ugyanis ebben a történetben nem egyszerű üresség. A helyére sértettség, közöny és elfojtott, egymás iránt érzett gyűlölet költözött. Mély emberi nyomorúsággal teli drámát látunk olyan szereplőkkel, akik egymást és valószínűleg önmagukat is gyűlölik.

Zsenya és Borisz válni készülnek. Mindketten új kapcsolatban élnek, közös lakásukat árulják, tizenkét éves fiuk, Aljosa pedig egyre inkább megoldandó problémává válik számukra.

 Egyikük sem akar lemondani az új életéről azért, hogy magához vegye a gyereket. Aljosa a fürdőszobában, hangtalanul zokogva hallgatja végig, ahogy a szülei arról vitatkoznak, melyiküknek kellene vállalnia őt.

Másnap eltűnik.

A film innen akár hagyományos eltűnéses történetté is válhatna, Zvjagincevet azonban kevésbé érdekli a rejtély, mint az, hogy milyen emberek keresik a gyereket. A rendőrség fásult, a hivatalos gépezet lassú és közönyös. Az önkéntes mentőcsapat tagjai végzik el azt a munkát, amelyet az állam képtelen vagy nem hajlandó elvégezni. Erdőkben, elhagyott épületekben és kórházakban kutatnak, miközben Zsenya és Borisz továbbra is egymást hibáztatja.

Az eltűnt fiú tragédiája sem képes valódi közelséget teremteni közöttük. A közös szenvedésből újabb vádak, sértések és régi sérelmek születnek. Mintha mindketten csak azt keresnék, hogyan bizonyíthatnák be végleg, hogy a másik a rosszabb ember.

Aljosa fizikailag eltűnik a filmből, a hiánya viszont minden jelenetben ott marad. A történet középpontjában már nincs jelen, mégis ő az egyetlen szereplő, akinek a fájdalma valóban átélhető. A szülei új életet akarnak kezdeni, miközben észre sem veszik, hogy a korábbi életükben milyen pusztítást végeztek.

A Szeretet nélkül elgondolkodtató lélektani dráma. Talán lehozós is, bár éppen úgy vagyok lelkileg, hogy csak nevetek rajta kínomban. Nevetek az emberi nyomorúságon.

Ez persze nem felszabadult nevetés. Inkább az a reakció, amikor a helyzet már annyira sivár, annyira kellemetlen és annyira reménytelen, hogy az ember nem tud mit kezdeni vele. Valójában semmin sem kellene nevetni. A szereplők mégis olyan következetesen teszik tönkre egymást, olyan makacsul képtelenek kilépni saját sértettségükből, hogy a tragédia időnként már groteszknek hat.

A film enyhén a Nader és Simin – Egy elválás története című iráni drámára emlékeztet. Ott is egy széthulló házasságból indul el az erkölcsi és érzelmi lavina. Egyetlen családi konfliktus egyre több embert ránt magával, miközben minden szereplőnek megvan a maga részben érthető, részben önző igazsága. Asghar Farhadi filmjében azonban még érezhető valamiféle hit abban, hogy az emberek képesek lennének másként dönteni. Zvjagincev világában ez a lehetőség már alig látható.

A Boldogságtól ordítani is eszembe jutott róla, bár ott a kínos szituációk váltak a nevetés tárgyává. A humor ott is sötét és kényelmetlen, mégis tudatosan épít a szereplők nyomorúságának abszurditására. A Szeretet nélkül esetében a humor inkább a nézőben születik meg védekezésként. Itt valójában semmin sem kellene nevetni.

Zvjagincev képei ridegek és kimértek. A lakások tágasak, modernek és személytelenek. Az utcák szürkék, az erdők kihaltak, az elhagyott épületek már egy összeomlott világ maradványainak tűnnek. Az emberek folyamatosan telefonjaikat nézik, híreket hallgatnak vagy a televízió előtt ülnek, miközben a mellettük élő ember érzéseit képtelenek észrevenni.

Zsenya új kapcsolatában vágyott nőként akar létezni. Borisz új családot épít, miközben az előzőből már menekülne. Látszólag mindketten a boldogságot keresik, valójában ugyanazokat a viselkedésmintákat viszik tovább.

A film lezárása kegyetlenül egyértelművé teszi, hogy Aljosa eltűnése sem változtatta meg őket. Az élet folytatódik, új lakásokkal, új társakkal, új gyerekekkel és ugyanazzal az érzelmi ürességgel.

A rendező életművét nézve egyre inkább körvonalazódik egy rideg, nihilista világkép az emberi lét értelmetlen szenvedéséről, amelyet magunk okozunk egymásnak. A Visszatérés, a Leviatán és a Szeretet nélkül szereplői más helyzetekben élnek, mégis ugyanannak a világnak a foglyai. A család nem menedék, az állam nem segítség, a vallás nem vigasz, az emberi kapcsolatok pedig csupán újabb sebek forrásai.

Ebben a világban mindenki áldozatnak látja magát, és közben mások életét teszi tönkre. A szenvedés tovább öröklődik, mert senki sem hajlandó felismerni a saját felelősségét.

A Szeretet nélkül ezért nehéz film. Nem a cselekménye miatt, és nem is azért, mert különösen bonyolult lenne. Azért nehéz, mert olyan embereket mutat, akikből szinte teljesen kiveszett az együttérzés. Nem gonosz szörnyetegek. Hétköznapi emberek, akik boldogok szeretnének lenni, és közben észre sem veszik, hogy minden mozdulatukkal fájdalmat okoznak a másiknak.

Talán ezért olyan nyomasztó. Könnyebb lenne nevetni rajtuk, elítélni őket, majd megnyugodni abban, hogy mi mások vagyunk. Zvjagincev azonban nem engedi meg ezt a kényelmet. A kamera hidegen figyel, és lassan felmerül a kellemetlen kérdés: hány emberi tragédia kezdődik ugyanilyen jelentéktelennek tűnő közönnyel?

• Andrej Zvjagincev 2017-es orosz filmjének eredeti címe Нелюбовь, magyar átírással Neljubov, vagyis szeretetlenség. A filmet 2017. május 18-án mutatták be a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában.

A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!

Ne maradjon le az ORIGO cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre!