Mivel a Vénusz mérete, tömege és kőzetösszetétele is nagymértékben hasonlít a Földéhez, gyakran emlegetik bolygónk ikertestvéreként. Felszíni viszonyai ugyanakkor merőben eltérőek: óceánok egyáltalán nincsenek rajta, sűrű légkörét főként szén-dioxid alkotja, az átlagos felszíni hőmérséklet pedig eléri a 465 Celsius-fokot. Bár a korábbi űrszondás megfigyelések már azonosítottak aktív vulkánokat, a bolygó kiterjedt hasadékrendszerei újabb bizonyítékok arra, hogy a geológiai aktivitás még korántsem szűnt meg.

Míg a Föld kérge folyamatosan mozgó tektonikai lemezekre tagolódik, a Vénuszon nem figyelhető meg ehhez hasonló, globális méretű lemeztektonika. 

A bolygó kérge azonban még így is megnyúlhat, megrepedezhet és deformálódhat a mélyből felfelé áramló hő hatására.

Pontosan ez a folyamat hozhatta létre a vénuszi hasadékvölgyeket is. Bár ezek a képződmények jellegükben a Kelet-afrikai-árokrendszerhez hasonlítanak, kiterjedésük jóval lenyűgözőbb: egyes hasadékrendszerek hossza megközelíti a 10 000 kilométert. Jelenlétük egyértelműen arra utal, hogy a bolygó belső hője és az abból fakadó mozgások napjainkban is aktívan alakítják a felszínt.

A képződmények pontos korának meghatározása azonban komoly kihívást jelent. Mivel a Vénuszon nincsenek óceánok, és folyékony csapadék sem éri el a felszínt, a víz és az erózió tájformáló szerepe szinte elhanyagolható. Ennek következtében az ősi, valamint a geológiai értelemben vett közelmúltban létrejött felszíni alakzatok megtévesztően egyformának tűnhetnek az űrszondák felvételein.

A kutatók többsége korábban azon az állásponton volt, hogy a Vénusz hatalmas hasadékrendszerei több mint 100 millió évvel ezelőtt alakulhattak ki. Ezt a széles körben elfogadott elképzelést vizsgálta felül az ETH Zürich kutatója, Taras Gerya által vezetett kutatócsoport, méghozzá rendkívül részletes számítógépes szimulációk segítségével. A modellek hűen szemléltették, miként reagál a bolygó kérge a széthúzó erők okozta megnyúlásra.

A Nature Geoscience folyóiratban közzétett tanulmány első szerzője Xi Yang volt, aki még mesterszakos hallgatóként, Gerya témavezetésével végezte el a kutatómunkát. Yang – Anna Gülcherrel és a kutatócsoport további tagjaival karöltve – alkotta meg a vénuszi hasadékok első nagy felbontású, háromdimenziós szimulációit. Ez jelentős előrelépés, hiszen a korábbi modellek jellemzően csak kétdimenziósak voltak, és erősen leegyszerűsítve ábrázolták a bolygó kérgét és köpenyét.

A szimulációk arra utalnak, hogy a domborzat specifikus alakja segítséget nyújthat a hasadékvölgyek korának megbecslésében. Amikor egy hasadék még fiatal és aktívan tágul, a megnyúló kéreg alól feltörekvő anyag markáns, széles vonulatokat emel a völgy mindkét oldalán. Ezek a peremek a kéreg mozgása során, sőt, még röviddel annak leállása után is megtartják szélességüket és meredekségüket.

Az idő múlásával és a kéreg feszültségének csökkenésével a kiemelkedések lassan megsüllyednek és ellaposodnak. Míg a Földön a szél, a víz és a jég viszonylag hamar lepusztítaná ezeket az alakzatokat, a Vénuszon a rendkívül korlátozott erózió miatt a formai változásokat elsősorban a kéreg lassú, belső alkalmazkodása okozza. 

Éppen ezért a peremek alakulása és formája egyfajta természetes geológiai óraként szolgálhat a kutatók számára.

Amikor a kutatók összevetették a szimulációk eredményeit a NASA Magellan űrszondája által az 1990-es évek elején készített radartérképekkel, érdekes egyezésekre bukkantak. A Ganis Chasma, a Dali Chasma és a Devana Chasma térségében ugyanis éppen olyan széles, magasra emelkedő peremeket azonosítottak, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a modellek által felvázolt fiatal hasadékvölgyekre.

A szimulációk alapján erős a gyanú, hogy ezek a geológiai képződmények még ma is aktívak lehetnek.

De ha nem is napjainkban, mozgásuk vélhetően csupán az elmúlt néhány tízmillió évben állt le, ami a bolygó geológiai léptékű történetében egy szempillantásnyi időnek számít. Ráadásul a hasadékok a korábban véltnél sokkal gyorsabban tágulhattak, szélesedésük üteme akár az évi 3–10 centimétert is elérhette.