A földi élet kialakulásával kapcsolatban számos elképzelés él a tudományos világban. Az elmúlt években a leginkább elfogadott teória az volt, hogy az élet évmilliárdokkal ezelőtt az ősóceánok mélyén, a hidrotermális kürtők környékén alakulhatott ki. Ugyanakkor nem minden hipotézis veszi készpénznek, hogy a Föld jelenti az élet abszolút origóját. A pánspermia (nem nevet!) néven ismert elmélet szerint például az élet valójában a Naprendszeren – vagy akár a mi galaxisunkon – keresztül utazva, kvázi „készen” érkezett meg a bolygónkra. Azt már régóta tudjuk, és bizonyított tény, hogy az aszteroidák és üstökösök bőségesen tartalmazzák az élethez szükséges úgynevezett „építőelemeket”, és ezeket a kozmikus becsapódások révén folyamatosan el is juttatják a nagyobb égitestekre. A pánspermia elmélete viszont ennél egy jókora lépéssel továbbmegy:

Hacsak viszont nem botlunk bele egy olyan meteoritba, ami szó szerint hemzseg az idegen mikrobáktól, ezt az elméletet nagyon nehéz lesz egyértelműen bizonyítani vagy cáfolni. Azt viszont megpróbálhatjuk kiszámolni, mekkora az esélye annak, hogy a mikrobák túléljenek egy hosszú űrutazást, illetve felmérhetjük, milyen messzire és milyen mennyiségben juthat el az aszteroidákról vagy éppen a Földről származó por a Naprendszerben.

Kozmikus űrtaxi

Zaza Osmanov, a grúziai Tbiliszi Szabadegyetem kutatója pontosan ezzel a rendhagyó megközelítéssel élt legújabb, az International Journal of Astrobiology című tudományos folyóiratban publikált tanulmányában. Osmanov arra tett kísérletet, hogy kiszámolja: mennyi port – és ezzel együtt potenciálisan mennyi baktériumot – juttathatott ki a Föld a Naprendszerbe, és ebből mennyi landolhatott az Európán.

Korábbi kutatások már rávilágítottak arra, hogy a földi légkör felső rétegeiben található porszemcsék a kozmikus porrészecskékkel való ütközések révén felgyorsulhatnak, és akár a szökési sebességet is elérhetik, megkezdve ezzel a csillagközi utazásukat. Osmanov ezt a koncepciót vette alapul, és feltette a kérdést: ha ez valóban így működik, elképzelhető-e, hogy a Föld folyamatosan megtermékenyít más világokat?

A földi élet legalább 3,55 milliárd évvel ezelőtt alakult ki, ami azt jelenti, hogy a Föld nagyjából ennyi ideje szórja az életet hordozó részecskéket a környező űrbe. Ebből kifolyólag, ha léteznek kedvező feltételek máshol a Naprendszerben, amelyeket a porszemcsék elérhetnek, a Földről származó élet transzportja logikusnak tűnik, és ez a folyamat akár évmilliárdok óta tarthat

– írja tanulmányában a kutató.

A hold neve: Europa

A kutató nem véletlenszerűen választotta ki az Europát: ahogy arról a Naprendszer legkülönlegesebb holdjaival foglalkozó cikksorozatunkban is írtunk, a Jupiter holdja a felszín alatti, hatalmas folyékony óceánja miatt a Naprendszer egyik leginkább esélyes égitestje a földön kívüli élet hordozására. A tanulmány azt vizsgálta, hogy a Föld a saját „élő” fázisa alatt képes lehetett-e port és baktériumokat juttatni az Európa felszínére.

Osmanov a számításait tudatosan korlátozta. Csak azokat a porszemcséket vette figyelembe, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy baktériumokat hordozzanak, és csak azokat az ütközéseket kalkulálta bele, amelyek során a hőmérséklet nem emelkedik olyan szintre (nagyjából 300 Kelvin környékére), ahol a mikrobák egyszerűen megsülnének. A rengeteg matematikai modellezés során megpróbálta megbecsülni a Földet elhagyó por mennyiségét, azt az arányt, ami eljut a Jupiter rendszerébe, és végül azt a töredéket, amely ténylegesen landol is az Európán.

A friss kutatások szerint az Európa jeges felszínének kora legalább 30-80 millió év. A modell alapján az ezen időszak alatt a holdra érkező földi porszemcsék teljes száma a (3-8) × 10²³ közötti tartományban mozog (ez több száz trilliárd porszemcsét jelent). A kutató szerint ez a gigantikus szám erősen azt sugallja, hogy ha az Európa felszín alatti óceánjának biológiai és biokémiai feltételei kompatibilisek a földi élettel, akkor nagy eséllyel meg is foganhatott ott az élet – ennek bizonyításához persze újabb, célzott űrmissziókra lenne szükség.

Nem is annyira őrült gondolat

Míg a galaxisokon átívelő pánspermia elmélete a mikrobák extrém hosszú távú túlélése miatt egyelőre ingoványos talajnak számít, a sokkal lokálisabb, Naprendszeren belüli anyagcsere egyáltalán nem áll távol a valóságtól.

„Úgy gondolom, jó bizonyítékaink vannak rá” – nyilatkozta Ben Weiss, az MIT bolygókutató professzora a pánspermia elméletével kapcsolatban az IFL Science-nek. „Egyáltalán nem őrült gondolat azt feltételezni, hogy a mi Naprendszerünkön belül a bolygók biológiailag nincsenek teljesen elszigetelve egymástól. Biztosak vagyunk benne, hogy valószínűleg több milliárd tonnányi marsi kőzet jutott már el a Földre a két bolygó kialakulása óta. Azt is tudjuk, hogy néhány százezer évente egy-egy ökölnyi méretű kőzetdarab mindössze egyetlen év leforgása alatt eljut a Marsról a Földre.”

A jövőbeli űrmissziók – mint amilyen az Europát vizsgáló Clipper szonda is – talán választ adhatnak arra, hogy az óceán mélyén rejtőző esetleges mikrobák idegen eredetűek, vagy valójában távoli, földi rokonaink; addig is viszont kénytelenek vagyunk beérni az ilyen és ehhez hasonló extrém elméletekkel.

(Borítókép: Számítógépes illusztráció a Jupiter előtt elhaladó Europa holdról. Fotó: Getty Images)