Bár a köztudatban leginkább az egymás elleni, őrült tintacsaták miatt él élénken a franchise, a széria mögött álló fejlesztők a kezdetek óta próbálják bebizonyítani, hogy van élet a kompetitív arénákon túl is. A legújabb mellékág, a Splatoon Raiders pedig teljesen átírja az eddigi játékszabályokat. A klasszikus akadálypályás, fejtörős receptet félretéve egy fókuszált, a manapság oly népszerű „looter-shooter” műfajból táplálkozó élményt kaptunk. Az eredmény? Egy olyan szórakoztató és veszélyesen addiktív játék, ami még a stáblista legördülése után sem engedi el a játékost.

Bár a hagyományos, egymás elleni (PvP-) módok ezúttal teljesen hiányoznak a felhozatalból, az összképből egyetlen másodpercre sem marad ki a szériára jellemző, utánozhatatlan hangulat. A vibráló, színes látványvilág és az elképesztően reszponzív irányítás továbbra is a stílus királyává teszi a játékot. A frissen kilőtt tintatengerben való siklás, a lendületes mozgás és a fegyverek újratöltésének ritmusa pedig csak felteszi azt a bizonyos cseresznyét a fagyi tetejére. Ha pedig mindez nem lenne elég, a fegyverek és képességek szinte kifogyhatatlan tárháza garantálja, hogy a rövid, pörgős összecsapásokon pontosan úgy küzdjük át magunkat, ahogyan az a saját stílusunknak a leginkább megfelel.

Amikor a menü izgalmasabb, mint a harc

A játék igazi szíve-lelke azonban nem is feltétlenül a csatatéren, hanem a küldetések közötti menüzésben dobog. A Raiders bevezeti a fejleszthető tintatartályok rendszerét, amelyek lényegében a megszokott karakterosztályokat helyettesítik. A száguldásra és távolsági sebzésre kihegyezett „Speed” tartálytól kezdve a kőkemény letámadást biztosító „Power” változaton át egészen a taktikusok kedvencéig, a lövegtornyokat és botlódrótos aknákat használó „Tactical” típusig mindenki megtalálhatja a maga kedvencét.

Ezek a technikai kütyük ráadásul egytől egyig fejleszthetők és testre szabhatók. Amikor elkezdjük kombinálni a módosítások végtelennek tűnő tárházát a hatalmas fegyverarzenállal – nem is beszélve a választható képességekről –, egy olyan mély RPG-rendszert kapunk, amiben meglepően könnyű hosszú időre elveszni. A felszerelés folyamatos finomhangolása szinte észrevétlenül válik a játék legélvezetesebb részévé, a rendkívül bőkezű „post-game” tartalom pedig garantálja, hogy a végefőcím után is hetekre a képernyő elé szegeződjünk.

A zsákmányolás édes íze

A történetvezetés ugyan nem váltja meg a világot – egy végtelenül egyszerű és gyorsan felejthető kincskereső mesét kapunk –, de tökéletes ürügyként szolgál a gyors egymásutánban érkező rajtaütésekhez. Akár egyedül, akár kooperatív módban vágunk neki a kalandnak, a pályatípusok változatosak: a többszintes, időre menő arénaharcoktól kezdve a szűk, ellenségektől nyüzsgő folyosókon át egészen a nyílt területekig terjed a skála. Bár a kampány vége felé a küldetések felépítése és a kissé jellegtelen zenei aláfestés miatt bekúszhat egyfajta monotónia, a zsákmányolás vágya mindvégig fenntartja a figyelmet. A fejlesztésekhez szükséges nyersanyagok és az új fegyveralkatrészek gyűjtögetése pedig ugyancsak folyamatos sikerélményt nyújt.

A legszebb az egészben, hogy a gyűjtögetős gépezet egyáltalán nem akasztja meg a pörgős játékmenetet. A csatatereken felbukkanó, agresszív lények ráadásul egyetlen másodpercre sem hagyják, hogy lankadjon a figyelem. A több mint tízféle, egyedi tulajdonságokkal rendelkező Salmonid (azaz az ellenség) miatt folyamatosan adaptálódni kell a helyzethez. Mivel minden egyes felerősített lénytípus más-más fenyegetést jelent, és eltérő gyenge pontokkal rendelkezik, a másodperc törtrésze alatt kell újraterveznünk a stratégiát – egy rossz lépés, és csak arra leszünk figyelmesek, hogy életerőnk 90 százaléka egy pillanat alatt tovaszállt. A hatalmas, látványos főellenfélharcok pedig végleg felteszik a koronát a játékra.

Jó hír, hogy ha saját tűzerőnk kevésnek bizonyulna a küzdelmek során, nem kell egyedül szenvednünk: bármikor áthívhatunk másokat is a segítségünkre. A többjátékos funkciók kifejezetten zökkenőmentesen működnek, a közös harc pedig újabb adag dinamikát visz az amúgy is pörgős küldetésekbe. Még akkor sincs gond, ha nincs kéznél egy állandó csapat, hiszen a játékban bármikor fellőhetünk egy jelzőfényt. Ilyenkor a rendszer bedob mellénk egy véletlenszerű társat egyetlen küldetés erejéig, a sikeres teljesítés után pedig mindkét fél speciális bónuszzsákmánnyal gazdagodik.

A Splatoon Raiders pontosan az a fajta játék, amit rendkívül nehéz letenni, ha beszippantja az embert. Mivel a legtöbb rajtaütés mindössze néhány percet vesz igénybe, a képességek és a felszerelés folyamatos fejlődése kíméletlenül beindítja a „csak még egy kört megyek”-effektust – amiből aztán mindenki tudja, hogy soha nem egy kör lesz; a röpke tíz percből észrevétlenül többórás éjszakázáson kaphatjuk magunkat. Ennek persze a kedves feleségek, férjek, barátok, barátnők majd nem biztos, hogy örülnek, egy viszont biztos: az, aki éppen a Splatoon Raiderst pörgeti, rendkívül jól fogja érezni magát.

A Splatoon Raiders kizárólag Nintendo Switch 2-re jelent meg, mi is ezen a konzolon teszteltük. A tesztpéldányt a Nintendo európai képviselete biztosította. A játékból dobozos kiadás is elérhető.

8/10